In my own Wonderland
Lassan kinyitottam a szememet. Mesébe illő zöld füvön feküdtem. Értetlenül felültem. Hófehér rövid ruhában ültem egy rét közepén. Mi ez? A nap ragyogóan sütött, és a fákon pedig kismaradak csiripeltek.
- Végre felkeltél...már azt hittem átalszod az egész napot. - mosolygott mögöttem Harry.
Hirtelen felé fordultam. Eszembe jutott a baleset, a fejemhez kaptam. Nyoma se volt sebnek. Harry csak a homlokát ráncolta, mintha bele látott volna a gondolataimba. Legugolt mellém.
- Hol vagyunk? Egyáltalán Londonban vagyunk még? - kérdeztem értetlenül.
- Nem...miért, szeretnél ott lenni? - vonta fel a szemöldökét.
- Hát persze, hogy ott szeretnék lenni a többiekkel. - mondtam sértetten.
- Ahogy gondolod. - sóhajtott, és már Londonban voltunk. Egy utcán sétáltunk, ősz lehetett a fák sárga leveleit megfigyelve.
- Remek...megint csak képzelődök. - vontam le a következtetést, mire a mellettem álló csak mosolygott.
- Tulajdonképpen most kómában vagy. - magyarázta miközben összefűzte a kezeinket. - Szörnyen sajnálom.
- Értem. - bizonytalanul ránéztem. - Vissza tudnánk menni oda, ahol az előbb voltunk?
- Természetesen. - csillant fel a szeme lelkesen, és újra a rét közepén álltunk.
- Tehát...el tudod dönteni hová szeretnél menni? - kérdeztem óvatosan.
- Te is meg tudod csinálni...végtére is, most is ott vagyunk, ahol legszívesebben szeretnél lenni. - mosolygott.
- És te végülis miért vagy itt? - folytattam a kihallgatást.
- Nos...mivel most velem szeretnél lenni. - itt kicsit zavarba jött, és kisfiúsan nézett rám.
- És bárki mást ide tudok képzelni? Persze úgy, hogy te is itt maradj...
- Persze.
Válaszára felcsillant a szemem, és megjelent előttünk William Levy.
- Ez most komoly? - bukott ki Harryből, hihetetlen féltékeny hangon.
Kínosan nevettem, majd a színész eltűnt.
- Félre ne érts...imádok veled lenni, és ez a hely is nagyon bejön, de vissza kell mennem. - néztem rá bociszemekkel.
- Gondoltam, hogy ez lesz. - mondta csalódottan.
- Nos? - óvatosan néztem rá.
- Természetesen akkor mész vissza amikor akarsz. De jól meggondoltad? Itt minden oké, nincs Sarah, nem fekszel egy kórházban...- kezdte sorolni.
- Lehet, de ez akkor sem a valóság. Nem akarok életem végéig itt lenni. Tudom, hogy Jessie, Kendra, Naomi és Hannie várnak rám. És te is. - hatalmas mosollyal végigsimítottam a haját, ő pedig szó nélkül tűrte.
- Egyébként mennyi ideje is feküdtem itt? - kérdeztem tanácstalanul.
- Csak egy órája. - vállat rántott. - De az normál időben 5 nap.
- ÖT NAP?! - kerekedett el a szemem. - Vigyél vissza, most.
- Csak hunyd le a szemed, és... - kezdte.
- Várj! - bukott ki belőlem.
- Mi az? - nézett a szemembe reménykedve.
- Ez most akkor a fejemben játszódik? Tehát te sem vagy valóságos? - kérdeztem, mire elmosolyodott.
- Természetes, hogy ez az egész a fejedben játszódik, de ez miért jelentené azt, hogy nem vagyok valódi? - végigsimította az arcom, majd eltűnt. És vele együtt az én Csodaországom is.
Hihetetlen fertőtlenítő szag csípte meg az orrom. Lehunyt szemmel tiltakoztam a nap sugarai ellen, amik beszűrődtek a szobába, ahol egy kemény ágyon feküdtem. A csuklómon éreztem, hogy fásli van, és biztos voltam benne, hogy infúzió áll ki a kezemből. Egy kórházban feküdtem...nem kellett kinyitni a szemem, tudtam.
- Megrándult a keze. - hallottam Hannie reménykedő hangját.
Hallottam, ahogy széklábak csikorognak, és emberek gyűlnek körém.
- Felkeltsük Harryt? - kérdezte Naomi izgatottan.
- Nem hiszem...ma már jó párszor keltettük fel szerencsétlent hiába. - dünnyögte Kendra depressziósan.
- Elszívjátok előlem az oxigént. - morogtam.
- Felkelt! Felkelt! - visongott Jessie, mire Kendra és Naomi örömsikításokat végeztek, meg ahogy jól hallottam, indiántáncot is.
Hallottam ahogy kicsapódik az ajtó, és a kórterem előtt Hannie üvöltözi azt, hogy "ÉL!".
Vonakodva nyitottam ki a szemeimet. A szoba szemsértően hófehér volt, és már-már idegesítően tiszta. A szabad kezemet a homlokomhoz csúsztattam. A heg hála a jó égnek már érezhetően gyógyulásnak indult, és pont ott volt, ahol a hajam eltakarta. Nyugodtan fellélegeztem.
- Mióta fekszem itt? - szólaltam meg újra, aminek újra izgatott sikítások lettek az eredményei.
- Hat napja...legalább is, ez a hatodik nap reggele. - mondta Naomi miután képes volt kinyögni valami értelmeset.
- Remek...és Sarah? - néztem rájuk félve.
- Ne is törődj vele, nem fontos. - dünnyögte Kendra.
- De én tudni akarom. - makacskodtam.
- Nos...oké...- motyogta.
- Na szóval. - lihegett Hannie miután kiugrálta magát. - Ömm... hol is kezdjem... - gondolkodott erőteljesen.
Elnevettem magam a fején.
- Na, megvan. Szóval, Sarah tökre örült ennek a balesetnek. - mondta undorodva, amitől hatalmasra kerekedtek a szemeim.
- Pontosan...azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a 1D direkt csinálta, hogy bosszút álljanak. - fintorgott Naomi.
- Ez gusztustalan. - dühöngtem.
- És még a felét sem hallottad...Mikor bejött a kórházba, neki esett Harrynek, szó szerint. Majdnem letépte róla a pólóját. És az egész folyosó attól zengett, hogy bepereli őket, úgy, ahogy vannak. Meg hogy ha te meghalsz, akkor neki (Sarahnak) is vége. - rázta a fejét Jessie.
- Aztán mikor az orvosok látták, hogy a csaj közveszélyes, benyugtatózták, átszállították egy másik kórházba, innen pedig kitiltották. - röhögött Hannie.
- Persze ennek az eredménye az lett, hogy ezt a helyet is be akarja perelni. - nevetett Naomi.
- Ez...kész... - nevettem én is.
- Egyébként a szüleid is bejöttek, de haza kellett menniük. - szólt Kendra.
- Szóval az ideiglenes szüleid, akikre hivatalosan rá bíztak, én meg Zayn lettünk. - bökte ki Naomi, mire még jobban nevetni kezdtem, de eszembe jutott valaki.
- Harry hol van? - hirtelen felültem az ágyban.
- Alszik...nézd el neki...öt nap alatt csak most sikerült rávennünk hogy aludjon...Nagyon komoly volt. - sóhajtott Jessie.
- Jó, de jól van? - kérdeztem ijedten.
- Persze, hogy jól van. Mondjuk megfenyegetett egy ápolónőt. Azt mondta neki, hogy ha nem kelti őt fel, mikor te egy kis életjelet adsz, elbúcsúzhat az állásától. - sunyított Hannie.
- Tehát akkor most otthon van? - vontam le a következtetést.
- Dehogyis. - mondta Kendra, majd mind a négyen a kanapéra néztek. Én is odasandítottam. Harry feküdt rajta, szétvetett végtagokkal.
- Biztos nincs semmi baja? Mint aki átbulizta az egész hetet. - bizonytalankodtam.
- Hidd el, ezt a hetet nem buliként élte meg. - kotyogott Hannie.
- Akkor MOST felkelthetjük? - kérdezte Kendra.
- Nem kell. - ráztam a fejem. - Szerintem inkább egy orvosnak kéne szólni, nem gondoljátok?
- De, igaz, megyek is. - pattant fel Jessie, de Hannie visszarántotta. - Mi van? - kérdezte sértetten.
- Nos, Chels...sok szuperhősnek halálközeli élmény után jön elő a szuper ereje... - kezdte Hann.
- Te jó ég. - nevettem.
- Szóval...nem érzel késztetést arra, hogy felmássz a falra? - kérdezte Naomi.
- Vagy esetleg, hogy kiugorj az ablakon és körberepüld a kórházat? - csillant fel Kendra szeme.
- Vaaagyvaaagyvaaagy, hogy átalakulj Examplevé? - lelkesedett be Jessie is.
Mind ránéztünk értetlenül.
- Most mi van? Megtörténhet...Jó, bocs. - mondta sértetten.
- Nem, nem érzek ilyesmikre késztetést... - nevettem. - De most már hívjátok azt az orvost.
- Oké! - kiáltották és mind a négyen kirohantak.
- Nem azt mondtam, hogy hagyjatok egyedül...- nyavalyogtam, de már nem hallották.
Unottan néztem a plafont és hallgattam Harry egyenletes szuszogását. Mégis fel kellett volna kelteni. Sunyin ránéztem. Á, nem. Egy mosolygós doktorbácsi jött be, mögötte a 4 lánnyal, akikhez hozzácsapódott 4 izgatott fiú is. Vigyorogva intettem nekik. A doki mellém állt, ők pedig az ajtó előtt kukkoltak.
- Lefolyt az infúzió. Szerintem már nem is kell többet bekötni, most, hogy magadnál vagy. - azzal lassan kihúzta a tűt a karomból, miközben sziszegtem, és letapasztotta a helyét.
- Menjünk át a vizsgálóba...fel tudsz állni? - kérdezte.
- Persze, hogy fel tudok, hacsak nem titkolnak előlem valamit. - és már talpra is küzdöttem magam.
- Önök itt maradnak, nem férünk be..- szólt a többieknek, mikor látta, hogy ők is jönnének velünk.
Átvezetett az orvosi szobába, én pedig leültem és kezdődtek a rutinvizsgálatok, amikor egyszer csak ajtócsapódást hallottam.
- De uram, nem mehet be! - kiabált egy nővér.
- De, épp azt csinálom! - hallottam Harry hangját és kivágta a vizsgáló ajtaját. Igen ám, de a doki éppen a szívverésemet nézte, ami miatt felül csak egy melltartó takart. Harry egy pillanatra megtorpant, végigmért, ahogy idegesen takargatom magam. Nem zavartatta magát, kikerülte az elé álló orvost, és elkezdett szorongatni.
- Szörnyen sajnálom...én nem akartam... csak pár másodpercre kapcsoltam ki véletlen a fényszórót...nem vettem észre...ahogy téged sem. - fakadt ki, miközben én azt hajtogattam, hogy: "Az isten szerelmére, engedj már el, egy szál melltartóban vagyok te idióta.".
Niall és Zayn rohantak be, hogy elkapják Harryt két oldalról és kivonszolják.
- Nyugi, nem nézek oda. - szólalt meg Niall mikor látta, hogy kétségbeesetten veszem vissza a pólómat.
- Engedjetek el! - ellenkezett Harry.
- Még megfolytod szerencsétlent. - rángatta Zayn.
Hannie is berohant és ráugrott Harry hátára, hátha úgy sikeresebben halad a művelet. A vége az lett, hogy mindenki bejött, és kisebb tömegnyomor alakult ki. Mind a megveszettnek tűnt Harryt próbálták kicibálni, de ő makacsul belekapaszkodott valamibe és mozdíthatatlanná vált.
Egy nagydarab ápolópasas futott be, felkapta a fiút, aki a kezeiben úgy nézett ki, mint egy kapálózó óvodás. Átvitte egy kórterembe, lenyomta az ágyra és benyugtatózta, amitől visszaaludt.
Ezután mindenkit kikísértek, az orvos pedig órás vizsgálatok során kiderítette, hogy enyhe agyrázkódásom volt, de semmi komoly. Mikor kiértem Hannie és Naomi izgatottan rohantak elém.
- Figyelj Chels...nagyon morcos lennél ha elmennénk egy kicsit? - kérdezte Naomi csillogó szemekkel.
- Ha beavattok, hogy miért mentek el, valószínűleg nem. - vontam fel a szemöldököm.
- Ha visszaértünk beavatunk, komolyan! - hiperaktívkodott Hannie.
- Eskü? - mosolyogtam.
- Pofon esküt! - kiáltott Hannie és már emelte is a kezét.
- Hannah, ezt most ne. - szóltam unottan.
- Persze, nem gondoltam komolyan...őőő...hihi...- zavartan játszott a tincseivel.
- Menjetek, isten áldjon. - nevettem.
- Kösziiiii - ugrott a nyakamba Naomi, majd Hannievel elsiettek a folyosón. Értetlenül néztem utánuk. Mikor bementem a kórtermembe, csak Jessie volt ott.
- Kendra? - kérdeztem.
- Az utolsó pillanatban úgy döntött, Hannieékkel tart. - forgatta a szemeit.
- Úúú... és te tudod, hogy miért volt ilyen sietős? - huzogattam a szemöldököm.
- Nem. De van egy olyan érzésem, hogy hasonló az indokuk, mint ami Zaynnek, Lounak és Niallnak volt.
- Mindent értek. - röhögtem.
- Azt hittem, megnézed göndörkét. - sunnyogott Jess.
- Tényleg, el is felejtettem. - kaptam észbe és kirohantam.
- Szép dolog, mondhatom! - kiáltott utánam nevetve Jessie.
Leültem a laposakat pislogó Harry ágyának szélére.
- Bocs...nem szoktam így viselkedni. - szólalt meg rekedten.
- Ezért bocsánatot kérni? Irtó jól szórakoztam! Az orvosok most azt hiszik, hogy van egy hősszerelmes hercegem - nevettem.
- Nem vicces. - duzzogott és a fejére húzta a takarót, majd sunyin kikukucskált alóla.
- Valóban? - kuncogtam még mindig.
- Figyelj. - komolyodott el. - Tényleg nem volt szándékos, eszem ágában se lenne fájdalmat okozni ne...
- Harry drágám! Felkelt már a kis barátnőd? Mostmár figyelhetnél rám is? - lépett be egy hosszú, szőke hajú, napbarnított bőrű miniruhás nő. Igen, ő már nő volt. Azt is megállapítottam, hogy ő nem olyan esetlenül jár a magassarkúban, mint én. Hirtelen hihetetlenül kicsinek és szánalmasnak éreztem magam.
- Ki ez a ribanc? - futott végig az agyamban a kérdés.
Thanks for reading :)
Older Post . Newer Post
In my own Wonderland
Lassan kinyitottam a szememet. Mesébe illő zöld füvön feküdtem. Értetlenül felültem. Hófehér rövid ruhában ültem egy rét közepén. Mi ez? A nap ragyogóan sütött, és a fákon pedig kismaradak csiripeltek.
- Végre felkeltél...már azt hittem átalszod az egész napot. - mosolygott mögöttem Harry.
Hirtelen felé fordultam. Eszembe jutott a baleset, a fejemhez kaptam. Nyoma se volt sebnek. Harry csak a homlokát ráncolta, mintha bele látott volna a gondolataimba. Legugolt mellém.
- Hol vagyunk? Egyáltalán Londonban vagyunk még? - kérdeztem értetlenül.
- Nem...miért, szeretnél ott lenni? - vonta fel a szemöldökét.
- Hát persze, hogy ott szeretnék lenni a többiekkel. - mondtam sértetten.
- Ahogy gondolod. - sóhajtott, és már Londonban voltunk. Egy utcán sétáltunk, ősz lehetett a fák sárga leveleit megfigyelve.
- Remek...megint csak képzelődök. - vontam le a következtetést, mire a mellettem álló csak mosolygott.
- Tulajdonképpen most kómában vagy. - magyarázta miközben összefűzte a kezeinket. - Szörnyen sajnálom.
- Értem. - bizonytalanul ránéztem. - Vissza tudnánk menni oda, ahol az előbb voltunk?
- Természetesen. - csillant fel a szeme lelkesen, és újra a rét közepén álltunk.
- Tehát...el tudod dönteni hová szeretnél menni? - kérdeztem óvatosan.
- Te is meg tudod csinálni...végtére is, most is ott vagyunk, ahol legszívesebben szeretnél lenni. - mosolygott.
- És te végülis miért vagy itt? - folytattam a kihallgatást.
- Nos...mivel most velem szeretnél lenni. - itt kicsit zavarba jött, és kisfiúsan nézett rám.
- És bárki mást ide tudok képzelni? Persze úgy, hogy te is itt maradj...
- Persze.
Válaszára felcsillant a szemem, és megjelent előttünk William Levy.
- Ez most komoly? - bukott ki Harryből, hihetetlen féltékeny hangon.
Kínosan nevettem, majd a színész eltűnt.
- Félre ne érts...imádok veled lenni, és ez a hely is nagyon bejön, de vissza kell mennem. - néztem rá bociszemekkel.
- Gondoltam, hogy ez lesz. - mondta csalódottan.
- Nos? - óvatosan néztem rá.
- Természetesen akkor mész vissza amikor akarsz. De jól meggondoltad? Itt minden oké, nincs Sarah, nem fekszel egy kórházban...- kezdte sorolni.
- Lehet, de ez akkor sem a valóság. Nem akarok életem végéig itt lenni. Tudom, hogy Jessie, Kendra, Naomi és Hannie várnak rám. És te is. - hatalmas mosollyal végigsimítottam a haját, ő pedig szó nélkül tűrte.
- Egyébként mennyi ideje is feküdtem itt? - kérdeztem tanácstalanul.
- Csak egy órája. - vállat rántott. - De az normál időben 5 nap.
- ÖT NAP?! - kerekedett el a szemem. - Vigyél vissza, most.
- Csak hunyd le a szemed, és... - kezdte.
- Várj! - bukott ki belőlem.
- Mi az? - nézett a szemembe reménykedve.
- Ez most akkor a fejemben játszódik? Tehát te sem vagy valóságos? - kérdeztem, mire elmosolyodott.
- Természetes, hogy ez az egész a fejedben játszódik, de ez miért jelentené azt, hogy nem vagyok valódi? - végigsimította az arcom, majd eltűnt. És vele együtt az én Csodaországom is.
Hihetetlen fertőtlenítő szag csípte meg az orrom. Lehunyt szemmel tiltakoztam a nap sugarai ellen, amik beszűrődtek a szobába, ahol egy kemény ágyon feküdtem. A csuklómon éreztem, hogy fásli van, és biztos voltam benne, hogy infúzió áll ki a kezemből. Egy kórházban feküdtem...nem kellett kinyitni a szemem, tudtam.
- Megrándult a keze. - hallottam Hannie reménykedő hangját.
Hallottam, ahogy széklábak csikorognak, és emberek gyűlnek körém.
- Felkeltsük Harryt? - kérdezte Naomi izgatottan.
- Nem hiszem...ma már jó párszor keltettük fel szerencsétlent hiába. - dünnyögte Kendra depressziósan.
- Elszívjátok előlem az oxigént. - morogtam.
- Felkelt! Felkelt! - visongott Jessie, mire Kendra és Naomi örömsikításokat végeztek, meg ahogy jól hallottam, indiántáncot is.
Hallottam ahogy kicsapódik az ajtó, és a kórterem előtt Hannie üvöltözi azt, hogy "ÉL!".
Vonakodva nyitottam ki a szemeimet. A szoba szemsértően hófehér volt, és már-már idegesítően tiszta. A szabad kezemet a homlokomhoz csúsztattam. A heg hála a jó égnek már érezhetően gyógyulásnak indult, és pont ott volt, ahol a hajam eltakarta. Nyugodtan fellélegeztem.
- Mióta fekszem itt? - szólaltam meg újra, aminek újra izgatott sikítások lettek az eredményei.
- Hat napja...legalább is, ez a hatodik nap reggele. - mondta Naomi miután képes volt kinyögni valami értelmeset.
- Remek...és Sarah? - néztem rájuk félve.
- Ne is törődj vele, nem fontos. - dünnyögte Kendra.
- De én tudni akarom. - makacskodtam.
- Nos...oké...- motyogta.
- Na szóval. - lihegett Hannie miután kiugrálta magát. - Ömm... hol is kezdjem... - gondolkodott erőteljesen.
Elnevettem magam a fején.
- Na, megvan. Szóval, Sarah tökre örült ennek a balesetnek. - mondta undorodva, amitől hatalmasra kerekedtek a szemeim.
- Pontosan...azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a 1D direkt csinálta, hogy bosszút álljanak. - fintorgott Naomi.
- Ez gusztustalan. - dühöngtem.
- És még a felét sem hallottad...Mikor bejött a kórházba, neki esett Harrynek, szó szerint. Majdnem letépte róla a pólóját. És az egész folyosó attól zengett, hogy bepereli őket, úgy, ahogy vannak. Meg hogy ha te meghalsz, akkor neki (Sarahnak) is vége. - rázta a fejét Jessie.
- Aztán mikor az orvosok látták, hogy a csaj közveszélyes, benyugtatózták, átszállították egy másik kórházba, innen pedig kitiltották. - röhögött Hannie.
- Persze ennek az eredménye az lett, hogy ezt a helyet is be akarja perelni. - nevetett Naomi.
- Ez...kész... - nevettem én is.
- Egyébként a szüleid is bejöttek, de haza kellett menniük. - szólt Kendra.
- Szóval az ideiglenes szüleid, akikre hivatalosan rá bíztak, én meg Zayn lettünk. - bökte ki Naomi, mire még jobban nevetni kezdtem, de eszembe jutott valaki.
- Harry hol van? - hirtelen felültem az ágyban.
- Alszik...nézd el neki...öt nap alatt csak most sikerült rávennünk hogy aludjon...Nagyon komoly volt. - sóhajtott Jessie.
- Jó, de jól van? - kérdeztem ijedten.
- Persze, hogy jól van. Mondjuk megfenyegetett egy ápolónőt. Azt mondta neki, hogy ha nem kelti őt fel, mikor te egy kis életjelet adsz, elbúcsúzhat az állásától. - sunyított Hannie.
- Tehát akkor most otthon van? - vontam le a következtetést.
- Dehogyis. - mondta Kendra, majd mind a négyen a kanapéra néztek. Én is odasandítottam. Harry feküdt rajta, szétvetett végtagokkal.
- Biztos nincs semmi baja? Mint aki átbulizta az egész hetet. - bizonytalankodtam.
- Hidd el, ezt a hetet nem buliként élte meg. - kotyogott Hannie.
- Akkor MOST felkelthetjük? - kérdezte Kendra.
- Nem kell. - ráztam a fejem. - Szerintem inkább egy orvosnak kéne szólni, nem gondoljátok?
- De, igaz, megyek is. - pattant fel Jessie, de Hannie visszarántotta. - Mi van? - kérdezte sértetten.
- Nos, Chels...sok szuperhősnek halálközeli élmény után jön elő a szuper ereje... - kezdte Hann.
- Te jó ég. - nevettem.
- Szóval...nem érzel késztetést arra, hogy felmássz a falra? - kérdezte Naomi.
- Vagy esetleg, hogy kiugorj az ablakon és körberepüld a kórházat? - csillant fel Kendra szeme.
- Vaaagyvaaagyvaaagy, hogy átalakulj Examplevé? - lelkesedett be Jessie is.
Mind ránéztünk értetlenül.
- Most mi van? Megtörténhet...Jó, bocs. - mondta sértetten.
- Nem, nem érzek ilyesmikre késztetést... - nevettem. - De most már hívjátok azt az orvost.
- Oké! - kiáltották és mind a négyen kirohantak.
- Nem azt mondtam, hogy hagyjatok egyedül...- nyavalyogtam, de már nem hallották.
Unottan néztem a plafont és hallgattam Harry egyenletes szuszogását. Mégis fel kellett volna kelteni. Sunyin ránéztem. Á, nem. Egy mosolygós doktorbácsi jött be, mögötte a 4 lánnyal, akikhez hozzácsapódott 4 izgatott fiú is. Vigyorogva intettem nekik. A doki mellém állt, ők pedig az ajtó előtt kukkoltak.
- Lefolyt az infúzió. Szerintem már nem is kell többet bekötni, most, hogy magadnál vagy. - azzal lassan kihúzta a tűt a karomból, miközben sziszegtem, és letapasztotta a helyét.
- Menjünk át a vizsgálóba...fel tudsz állni? - kérdezte.
- Persze, hogy fel tudok, hacsak nem titkolnak előlem valamit. - és már talpra is küzdöttem magam.
- Önök itt maradnak, nem férünk be..- szólt a többieknek, mikor látta, hogy ők is jönnének velünk.
Átvezetett az orvosi szobába, én pedig leültem és kezdődtek a rutinvizsgálatok, amikor egyszer csak ajtócsapódást hallottam.
- De uram, nem mehet be! - kiabált egy nővér.
- De, épp azt csinálom! - hallottam Harry hangját és kivágta a vizsgáló ajtaját. Igen ám, de a doki éppen a szívverésemet nézte, ami miatt felül csak egy melltartó takart. Harry egy pillanatra megtorpant, végigmért, ahogy idegesen takargatom magam. Nem zavartatta magát, kikerülte az elé álló orvost, és elkezdett szorongatni.
- Szörnyen sajnálom...én nem akartam... csak pár másodpercre kapcsoltam ki véletlen a fényszórót...nem vettem észre...ahogy téged sem. - fakadt ki, miközben én azt hajtogattam, hogy: "Az isten szerelmére, engedj már el, egy szál melltartóban vagyok te idióta.".
Niall és Zayn rohantak be, hogy elkapják Harryt két oldalról és kivonszolják.
- Nyugi, nem nézek oda. - szólalt meg Niall mikor látta, hogy kétségbeesetten veszem vissza a pólómat.
- Engedjetek el! - ellenkezett Harry.
- Még megfolytod szerencsétlent. - rángatta Zayn.
Hannie is berohant és ráugrott Harry hátára, hátha úgy sikeresebben halad a művelet. A vége az lett, hogy mindenki bejött, és kisebb tömegnyomor alakult ki. Mind a megveszettnek tűnt Harryt próbálták kicibálni, de ő makacsul belekapaszkodott valamibe és mozdíthatatlanná vált.
Egy nagydarab ápolópasas futott be, felkapta a fiút, aki a kezeiben úgy nézett ki, mint egy kapálózó óvodás. Átvitte egy kórterembe, lenyomta az ágyra és benyugtatózta, amitől visszaaludt.
Ezután mindenkit kikísértek, az orvos pedig órás vizsgálatok során kiderítette, hogy enyhe agyrázkódásom volt, de semmi komoly. Mikor kiértem Hannie és Naomi izgatottan rohantak elém.
- Figyelj Chels...nagyon morcos lennél ha elmennénk egy kicsit? - kérdezte Naomi csillogó szemekkel.
- Ha beavattok, hogy miért mentek el, valószínűleg nem. - vontam fel a szemöldököm.
- Ha visszaértünk beavatunk, komolyan! - hiperaktívkodott Hannie.
- Eskü? - mosolyogtam.
- Pofon esküt! - kiáltott Hannie és már emelte is a kezét.
- Hannah, ezt most ne. - szóltam unottan.
- Persze, nem gondoltam komolyan...őőő...hihi...- zavartan játszott a tincseivel.
- Menjetek, isten áldjon. - nevettem.
- Kösziiiii - ugrott a nyakamba Naomi, majd Hannievel elsiettek a folyosón. Értetlenül néztem utánuk. Mikor bementem a kórtermembe, csak Jessie volt ott.
- Kendra? - kérdeztem.
- Az utolsó pillanatban úgy döntött, Hannieékkel tart. - forgatta a szemeit.
- Úúú... és te tudod, hogy miért volt ilyen sietős? - huzogattam a szemöldököm.
- Nem. De van egy olyan érzésem, hogy hasonló az indokuk, mint ami Zaynnek, Lounak és Niallnak volt.
- Mindent értek. - röhögtem.
- Azt hittem, megnézed göndörkét. - sunnyogott Jess.
- Tényleg, el is felejtettem. - kaptam észbe és kirohantam.
- Szép dolog, mondhatom! - kiáltott utánam nevetve Jessie.
Leültem a laposakat pislogó Harry ágyának szélére.
- Bocs...nem szoktam így viselkedni. - szólalt meg rekedten.
- Ezért bocsánatot kérni? Irtó jól szórakoztam! Az orvosok most azt hiszik, hogy van egy hősszerelmes hercegem - nevettem.
- Nem vicces. - duzzogott és a fejére húzta a takarót, majd sunyin kikukucskált alóla.
- Valóban? - kuncogtam még mindig.
- Figyelj. - komolyodott el. - Tényleg nem volt szándékos, eszem ágában se lenne fájdalmat okozni ne...
- Harry drágám! Felkelt már a kis barátnőd? Mostmár figyelhetnél rám is? - lépett be egy hosszú, szőke hajú, napbarnított bőrű miniruhás nő. Igen, ő már nő volt. Azt is megállapítottam, hogy ő nem olyan esetlenül jár a magassarkúban, mint én. Hirtelen hihetetlenül kicsinek és szánalmasnak éreztem magam.
- Ki ez a ribanc? - futott végig az agyamban a kérdés.
Older Post . Newer Post 
Template : _large.png)
